Pénteken úgy kellett otthagynom a Dorkát a suliban, hogy nagyon sírt. Minél jobban vigasztaltam, annál jobban sírt. Többször utánam futott, mikor sorakozó volt, beállt a sorba, de még akkor is nagyon sírt. Nagyon nehéz volt otthagyni szegényt. Nem igazán értettem, hogy mitől félhet, esetleg megijedt valamitől hogy ennyire nehezen búcsúzik el. Délutánra nyoma sem volt a reggeli ijedtségnek. Vasárnap délelőtt megkértem őket, hogy csináljuk meg a 2-2 sor gyakorlást, készítsük össze az iskolatáskát. A Lili ügyesen és gyorsan el is készült, a Dorka annál nehezebben. Elég nagy küzdelem volt mire elkészült. Oké, ezen a nehézségen és a hisztin túlléptünk, szépen telt a vasárnap, de mikor jött az este, ismét elkezdődött a durcázás és a hiszti. Mire a lefekvésre került a sor már nagyon sírt. Kérdeztem, hogy mi a baj, mitől fél ennyire. Bántotta valaki a suliban, csúnyán szóltak hozzá, valamelyik tantárgytól fél? Keservesen felsírt és csak annyit mondott:

Hiányzol Anya nagyon!

Nagyon sajnáltam szegényemet, próbáltam vigasztalni. Hétfő reggel már izgultam hogy mi lesz, de nagyon aranyos volt. Látszott, hogy nagyon nagy erőfeszítésébe kerül, hogy nem sírjon. Nagyon megölelgette, de elengedett. Aranyos volt a Lili, mert megfogta a kezét amikor elmentem. Már kint voltam az épületből, még akkor is nézett utánam szomorúan az ajtó üvegének támaszkova. Ma reggel szerencsére még könnyebben ment az elválás.